A pókok kisértenek bennünket.
1.felvonás
Munkától elgyötört testem lépdel felfelé a padlószőnyeggel borított lépcsőn, vagyis csak lépdelne ha csak nem szúrná ki sasszemem Őt, ahogy az egyik lépcsőfok sarkában pózol. A pókot. Kedves lény ő, olvastam. Meg azt is, hogy akárcsak a többi hülye bogár, ő is jobban fél tőlem, mint én őtőle. De azért kíváncsi vagyok ezt vajon honnan tudják, folytatott valaha, bárki értelmes beszélgetést egy pókkal?
Szóval ledermedek, kicsi sikoly hagyja csak el a számat, akkora, hogy tudja a férfi, hogy asszonyának segítségre van szüksége. Csak hát a férfinak pókiszonya van, nagyobb, mint nekem! Lefekvés előtt kétszer csekkolja a sarkokat, hogy biztos pókmentesek-e.
De azért, amint sikítok, jön, siet, hogy megmentsen. Akkor még nem tudja mi a baj forrása. És szembesül vele.
-A kurva életbe!!!- most már tudja. De nem menekül el. Együtt kell tervet kieszelnünk, mert a házi pókirtó lakótársunk, aki puszta kézzel végez velük, házon kívül van.
Nagyszerű ötletünk támad! Leborítjuk egy pohárral, papírlapot csúsztatunk alá, aztán nagyon gyorsan kivisszük udvarra, ahol szabadon éldegélhet tovább, mert elpusztítani mégse akarjuk. De minek után a poharas dolog nem válik be,a hülye padlószőnyeg miatt a papírt nem tudjuk a pohár alá rakni, szegény nem hagy más választást nekünk: meg kell, hogy öljük. Na de hogy?
-Le kell csapni vagy ütni!- születik meg a kézenfekvő megoldás, csak az a kérdés mivel. Nem akarjuk, hogy a cipőnkhöz pókvér tapadjon, más eszközt kell találnunk. Valami hosszú tárgyra van szükségünk. És akkor ott áll előttünk a tökéletes fegyver, a gyűlölt lakótársunk (egy időben igen sok emberrel laktunk együtt) fekvenyomórúdja. Azt minden lelkiismeret furdalás nélkül bevérezzük, még egy kis jóleső érzés is vegyül belénk. Csak a pókot sajnáljuk egy kicsit, jobb lett volna életben hagyni, de legalább már nem áll az utamba semmi, hogy felsétáljak a lépcsőn.
2.felvonás
Nyár, Balaton, fesztivál és egy egyszerű szállás Siófok szívében, mert én már túl öreg vagyok a sátorázáshoz. Lehet, hogy azt kellett volna választanunk....
Hajnal négykor már semmi másra nem vágytunk, mint pár falat ételre és egy jó zuhanyra. Bevonultam a fürdőbe, és akkor azt mondja a kedves:
-Ha kijöttél, ne nézz a falra!- de hát mindenki odanéz, ha ezt mondják neki! És ott volt az első közülük, szőrös, közepesen termett, vaskos lábacskákkal. Nem meglepő, ledermedtem ismét.
-Csinálj vele valamit!
-Na de mit!?
-Üsd le!
-Én ugyan nem!
-Én sem!De én nem alszok együtt evvel az állattal ! És ha alvás közben rám mászik!
-Ne nézz az ablakra!
-Te jó ég!! Kívülről ezeregy pók csüng le!
-Ott van egy belül!
-De most evvel csinálj valamit itt mellettem! Vedd le a cipődet és csapd le!
-Hát jó....-nagyon szeretem azt a cipőjét, citromsárga, limited edition, Adidas. Már ott volt a kezében az eszköz, amikor újabb kérdések merültek fel, és ha nem sikerül elsőre leütni, mit csinálunk. Lefújjuk valamivel, de mivel? A lábizzadásgátlóval.
Mély levegővétel után sújtott le,a pók mellé. Még egyszer lesújtott. Mellé.
-Elmenekül, Ati!!! Csinálj valamit!!!- sikonyáltam. Hihetetlen mennyire eltorzul a hangom stresszhelyzetben. Életbe lépett a második fázis, gyorsan kezébe kapta a sprayt, és ameddig volt benne gáz, fújta az állatra, ami nem elég gyorsan, de kilehelte a lelkét. De bizonyára valami titkos nyelven jelzett kis társainak, mert a következő pillanatban észrevettünk még egy, meg még egy, meg még egy nyolclábút. Mintha a kis dögök támadást indítottak volna ellenünk. Én sikítoztam, Ati meg az adrenalintól kissé túlspilázva csapkodta őket, amíg végül mindenfelé cipőtalp lenyomatok és póktestmaradványok voltak.
Már tíz perce nem jött elő újabb pók, Ati azt hajtogatta, hogy ő nem marad ebben a szobában, én meg, hogy mégis hova mennénk hajnal ötkor és, hogy ne aggódjon már megöltük mindet, az ablakon a réseket eltorlaszoltuk papírzsebkendő galacsinokkal, már nincs semmi veszély.
-Gyere ide, ölelj át! Meglátod most már minden rendben lesz!- és már épp oldódott volna testünkben a feszültség, mikor akárcsak egy rossz horrorfilmben felsikoltottam ismét, mert a falról egy még gusztustalanabb pók nézett velem farkasszemet. Atit megint elöntötte az adrenalin, először a felmosófával próbálta kivégezni, de a kis dög a padlóra szaladt. Mégsem sikerült elmenekülni, Ati addig ugrált a padlón és a pókon, amíg teljesen kimúlt.
És akkor valaki kopogott az ajtón. Én már azt hittem, hogy talán valami jó fej ember jött segítő kezet nyújtani, de csak egy kezes-lábas pizsamát viselő, szemüveges csajszi állt az ajtóban, aki csak annyit kérdezett:
- Te figyi, a Te csajod sikonyál?- és miután vázoltuk a szörnyűséget, hogy pók-inváziótól szenvedünk és hogy irtózunk tőlük, sem mutatkozott megértőbbnek a nő- A Balatonnál vagytok. Szokjatok hozzá és ne ordítozzatok. Vegyetek pókirtót.
Miután legyőztük az utolsó bestiát is, úgy tűnt, ma már nem jön több. De szegény, Ati le sem hunyta a szemét, őrizte az álmomat, és figyelte az ablakot, nehogy valamelyik trükkös dög kijátssza a papírzsepi galacsinokat és bejusson a szobába. Reggel első utunk a közeli drogériába vezetett, megfogadva a szomszéd tanácsát, és feltankoltunk pár doboz rovarirtóval.
Ati nem akarta, hogy bent legyek amikor körbepermetezi az ajtót, az ablakot, és minden egyes lehetséges rejtekhelyet. A folyosón, az ajtó előtt vártam, és hallgattam a rovarirtó hangját. Már percek óta fújta, majd hirtelen abbahagyta. Veszélyt szimatoltam. Újra nekiállt fújni a sprayt, de már túl régóta volt bent és ezt nem hagyhattam. Nem akartam, hogy a nem kívánatos pókokkal együtt ő is elpusztuljon. Berontottam a szobába.
-Ati, hagyd abba! Már biztos eleget fújtál! Gyere menjünk enni! Hallod?! Hagyd abba!- vagy két perc is kellett mire eljutottak szavaim a füléig.
-Basszus! Egy kibaszott nagy pók mászott ki a redőnyből, hátán egy hatalmas potrohszerűséggel!! Biztos ez volt az anyapók! És a kis szemét ide költözött be a mi redőnyünkbe! De annyi sprayt fújtam rá amennyit csak bírtam, de még képes volt visszamászni a rejtekhelyére!! Nem tudom, lehet hogy még egy flakonnal rá kellene fújnom!!!?
Hál istennek, az irtás után több pók nem merészkedett a közelünkbe. De üzenem a zéró megértést tanúsító csajnak: Balaton, mi?!!! A másodikon volt a szobánk ötszáz méterre a víztől!!!
3.felvonás
Kezdem azt hinni, hogy ez már a karma, amiért az utóbbi időben annyi pók halálát okoztuk. És valahol olvastam valami olyasmit is, ha egyet megölsz, jön helyette másik ezer....
Új házba költöztünk. Láttam én egy-két pókot elvétve a házba, de az elmúlt hónapok alatt megedződtem és már rájuk sem hederítettem, mígnem egy verőfényes reggelen, mikor azon ritka pillanatok egyikét élveztem, hogy együtt fogyaszthattam el reggelimet a kedvessel, belépett életünkbe ez a mutáns.
Darek, a már említett lakótárs, akinek nem okoznak problémát a pókok, és nem csak azért hoztuk magunkkal az előző helyről, mert ilyen bátor, hanem mert igen jó fej srác is, hívta fel a figyelmünket a szörnyre:
-Look the motherfucker!-mutatott rá a lényre. Életembe nem láttam még ekkora pókot, és biztos, hogy Magyarországon nem is létezik ilyen hatalmas pók. Úgy nézett ki, mint azok a rusnya madárpókok, csak nem olyan szőrös lábakkal. És csak ott álldogált, és bambulta, hogy kanalazom a zabpelyhet.
Még kész szerencse, hogy Dareket nem lehet megrémíteni, és épp ezért most nem is sikítottam,a srác tudta mi a dolga. Fogott egy kis papírtörlődarabot, lazán odasétált a pókhoz, ráterítette a papírt és egy határozott mozdulattal összeroppantotta a nem kicsiny testet. Majd a kukába dobta a tetemet.
Azt hittem, ilyen pókból maximum egy található egy házban, ezért nem is idegesítettem magam miatta. De két nap múlva feltűnt egy a szobánkban, amitől a másik lakótársunk, Miska nevetéstől fuldokolva szabadított meg bennünket, evvel jelezve meg nem értését pókiszonyunk iránt. De miután pár nappal később egy ilyen szörny, a táskájából mászott elő, azt már nem valami viccesen adta elő.
Itt volt az idő, hogy a szakirodalomhoz folyamodjak: az internethez. Csak van valami hatékony módszernek ellenük, ami arra kényszeríti őket, hogy száz méteres távolságban elkerüljék a házat. De semmi. Arra jó volt a net, hogy letegyek arról, hogy Ausztráliába akarjak költözni, mert aztán nálunk igazi pókinvázió van.
Ati pedig az ebay-en kereste a megoldást, rendelt egy lézerkardra emlékeztető szerkezetet, amely arra lett volna hivatott, hogy magába szippantsa a pókot, és aztán házon kívülre helyezhetjük őket vérontás nélkül. Csak két apró hibája van a szerkezetnek. Olyan gyengén szív, hogy még egy tollat is nehezen akar felszippantani, nemhogy egy hatalmasra nőtt pókot. És azt elfelejtették közölni, hogyha netalántán sikerül felszívni a pókot a csőbe, mégis hogyan lehet azt onnan eltávolítani, mert hogy nem akar magától kimászni, arról már megbizonyosodtunk. Aztán még rendelt egy teljesen környezetbarát szert, aminek a szagának messzire el kellene űznie a betolakodó szőrös lábúakat. Tulajdonképpen tömény szegfűszeg illata van, de valószínűsíthető, hogy a pókoknak nincs orra, mert semmi hatást sem mutatott.
Azt hiszem, eddig hat azon, számomra mutáns méretű, pókok száma, amelyek életüket vesztették a házunkba. És a háborúnak nincs vége, mindig fölbukkan egy újabb szörny. Csak tudnám egyáltalán honnan jönnek. De nem adjuk fel!! Szóval folyt. köv.
1.felvonás
Munkától elgyötört testem lépdel felfelé a padlószőnyeggel borított lépcsőn, vagyis csak lépdelne ha csak nem szúrná ki sasszemem Őt, ahogy az egyik lépcsőfok sarkában pózol. A pókot. Kedves lény ő, olvastam. Meg azt is, hogy akárcsak a többi hülye bogár, ő is jobban fél tőlem, mint én őtőle. De azért kíváncsi vagyok ezt vajon honnan tudják, folytatott valaha, bárki értelmes beszélgetést egy pókkal?
Szóval ledermedek, kicsi sikoly hagyja csak el a számat, akkora, hogy tudja a férfi, hogy asszonyának segítségre van szüksége. Csak hát a férfinak pókiszonya van, nagyobb, mint nekem! Lefekvés előtt kétszer csekkolja a sarkokat, hogy biztos pókmentesek-e.
De azért, amint sikítok, jön, siet, hogy megmentsen. Akkor még nem tudja mi a baj forrása. És szembesül vele.
-A kurva életbe!!!- most már tudja. De nem menekül el. Együtt kell tervet kieszelnünk, mert a házi pókirtó lakótársunk, aki puszta kézzel végez velük, házon kívül van.
Nagyszerű ötletünk támad! Leborítjuk egy pohárral, papírlapot csúsztatunk alá, aztán nagyon gyorsan kivisszük udvarra, ahol szabadon éldegélhet tovább, mert elpusztítani mégse akarjuk. De minek után a poharas dolog nem válik be,a hülye padlószőnyeg miatt a papírt nem tudjuk a pohár alá rakni, szegény nem hagy más választást nekünk: meg kell, hogy öljük. Na de hogy?
-Le kell csapni vagy ütni!- születik meg a kézenfekvő megoldás, csak az a kérdés mivel. Nem akarjuk, hogy a cipőnkhöz pókvér tapadjon, más eszközt kell találnunk. Valami hosszú tárgyra van szükségünk. És akkor ott áll előttünk a tökéletes fegyver, a gyűlölt lakótársunk (egy időben igen sok emberrel laktunk együtt) fekvenyomórúdja. Azt minden lelkiismeret furdalás nélkül bevérezzük, még egy kis jóleső érzés is vegyül belénk. Csak a pókot sajnáljuk egy kicsit, jobb lett volna életben hagyni, de legalább már nem áll az utamba semmi, hogy felsétáljak a lépcsőn.
2.felvonás
Nyár, Balaton, fesztivál és egy egyszerű szállás Siófok szívében, mert én már túl öreg vagyok a sátorázáshoz. Lehet, hogy azt kellett volna választanunk....
Hajnal négykor már semmi másra nem vágytunk, mint pár falat ételre és egy jó zuhanyra. Bevonultam a fürdőbe, és akkor azt mondja a kedves:
-Ha kijöttél, ne nézz a falra!- de hát mindenki odanéz, ha ezt mondják neki! És ott volt az első közülük, szőrös, közepesen termett, vaskos lábacskákkal. Nem meglepő, ledermedtem ismét.
-Csinálj vele valamit!
-Na de mit!?
-Üsd le!
-Én ugyan nem!
-Én sem!De én nem alszok együtt evvel az állattal ! És ha alvás közben rám mászik!
-Ne nézz az ablakra!
-Te jó ég!! Kívülről ezeregy pók csüng le!
-Ott van egy belül!
-De most evvel csinálj valamit itt mellettem! Vedd le a cipődet és csapd le!
-Hát jó....-nagyon szeretem azt a cipőjét, citromsárga, limited edition, Adidas. Már ott volt a kezében az eszköz, amikor újabb kérdések merültek fel, és ha nem sikerül elsőre leütni, mit csinálunk. Lefújjuk valamivel, de mivel? A lábizzadásgátlóval.
Mély levegővétel után sújtott le,a pók mellé. Még egyszer lesújtott. Mellé.
-Elmenekül, Ati!!! Csinálj valamit!!!- sikonyáltam. Hihetetlen mennyire eltorzul a hangom stresszhelyzetben. Életbe lépett a második fázis, gyorsan kezébe kapta a sprayt, és ameddig volt benne gáz, fújta az állatra, ami nem elég gyorsan, de kilehelte a lelkét. De bizonyára valami titkos nyelven jelzett kis társainak, mert a következő pillanatban észrevettünk még egy, meg még egy, meg még egy nyolclábút. Mintha a kis dögök támadást indítottak volna ellenünk. Én sikítoztam, Ati meg az adrenalintól kissé túlspilázva csapkodta őket, amíg végül mindenfelé cipőtalp lenyomatok és póktestmaradványok voltak.
Már tíz perce nem jött elő újabb pók, Ati azt hajtogatta, hogy ő nem marad ebben a szobában, én meg, hogy mégis hova mennénk hajnal ötkor és, hogy ne aggódjon már megöltük mindet, az ablakon a réseket eltorlaszoltuk papírzsebkendő galacsinokkal, már nincs semmi veszély.
-Gyere ide, ölelj át! Meglátod most már minden rendben lesz!- és már épp oldódott volna testünkben a feszültség, mikor akárcsak egy rossz horrorfilmben felsikoltottam ismét, mert a falról egy még gusztustalanabb pók nézett velem farkasszemet. Atit megint elöntötte az adrenalin, először a felmosófával próbálta kivégezni, de a kis dög a padlóra szaladt. Mégsem sikerült elmenekülni, Ati addig ugrált a padlón és a pókon, amíg teljesen kimúlt.
És akkor valaki kopogott az ajtón. Én már azt hittem, hogy talán valami jó fej ember jött segítő kezet nyújtani, de csak egy kezes-lábas pizsamát viselő, szemüveges csajszi állt az ajtóban, aki csak annyit kérdezett:
- Te figyi, a Te csajod sikonyál?- és miután vázoltuk a szörnyűséget, hogy pók-inváziótól szenvedünk és hogy irtózunk tőlük, sem mutatkozott megértőbbnek a nő- A Balatonnál vagytok. Szokjatok hozzá és ne ordítozzatok. Vegyetek pókirtót.
Miután legyőztük az utolsó bestiát is, úgy tűnt, ma már nem jön több. De szegény, Ati le sem hunyta a szemét, őrizte az álmomat, és figyelte az ablakot, nehogy valamelyik trükkös dög kijátssza a papírzsepi galacsinokat és bejusson a szobába. Reggel első utunk a közeli drogériába vezetett, megfogadva a szomszéd tanácsát, és feltankoltunk pár doboz rovarirtóval.
Ati nem akarta, hogy bent legyek amikor körbepermetezi az ajtót, az ablakot, és minden egyes lehetséges rejtekhelyet. A folyosón, az ajtó előtt vártam, és hallgattam a rovarirtó hangját. Már percek óta fújta, majd hirtelen abbahagyta. Veszélyt szimatoltam. Újra nekiállt fújni a sprayt, de már túl régóta volt bent és ezt nem hagyhattam. Nem akartam, hogy a nem kívánatos pókokkal együtt ő is elpusztuljon. Berontottam a szobába.
-Ati, hagyd abba! Már biztos eleget fújtál! Gyere menjünk enni! Hallod?! Hagyd abba!- vagy két perc is kellett mire eljutottak szavaim a füléig.
-Basszus! Egy kibaszott nagy pók mászott ki a redőnyből, hátán egy hatalmas potrohszerűséggel!! Biztos ez volt az anyapók! És a kis szemét ide költözött be a mi redőnyünkbe! De annyi sprayt fújtam rá amennyit csak bírtam, de még képes volt visszamászni a rejtekhelyére!! Nem tudom, lehet hogy még egy flakonnal rá kellene fújnom!!!?
Hál istennek, az irtás után több pók nem merészkedett a közelünkbe. De üzenem a zéró megértést tanúsító csajnak: Balaton, mi?!!! A másodikon volt a szobánk ötszáz méterre a víztől!!!
3.felvonás
Kezdem azt hinni, hogy ez már a karma, amiért az utóbbi időben annyi pók halálát okoztuk. És valahol olvastam valami olyasmit is, ha egyet megölsz, jön helyette másik ezer....
Új házba költöztünk. Láttam én egy-két pókot elvétve a házba, de az elmúlt hónapok alatt megedződtem és már rájuk sem hederítettem, mígnem egy verőfényes reggelen, mikor azon ritka pillanatok egyikét élveztem, hogy együtt fogyaszthattam el reggelimet a kedvessel, belépett életünkbe ez a mutáns.
Darek, a már említett lakótárs, akinek nem okoznak problémát a pókok, és nem csak azért hoztuk magunkkal az előző helyről, mert ilyen bátor, hanem mert igen jó fej srác is, hívta fel a figyelmünket a szörnyre:
-Look the motherfucker!-mutatott rá a lényre. Életembe nem láttam még ekkora pókot, és biztos, hogy Magyarországon nem is létezik ilyen hatalmas pók. Úgy nézett ki, mint azok a rusnya madárpókok, csak nem olyan szőrös lábakkal. És csak ott álldogált, és bambulta, hogy kanalazom a zabpelyhet.
Még kész szerencse, hogy Dareket nem lehet megrémíteni, és épp ezért most nem is sikítottam,a srác tudta mi a dolga. Fogott egy kis papírtörlődarabot, lazán odasétált a pókhoz, ráterítette a papírt és egy határozott mozdulattal összeroppantotta a nem kicsiny testet. Majd a kukába dobta a tetemet.
Azt hittem, ilyen pókból maximum egy található egy házban, ezért nem is idegesítettem magam miatta. De két nap múlva feltűnt egy a szobánkban, amitől a másik lakótársunk, Miska nevetéstől fuldokolva szabadított meg bennünket, evvel jelezve meg nem értését pókiszonyunk iránt. De miután pár nappal később egy ilyen szörny, a táskájából mászott elő, azt már nem valami viccesen adta elő.
Itt volt az idő, hogy a szakirodalomhoz folyamodjak: az internethez. Csak van valami hatékony módszernek ellenük, ami arra kényszeríti őket, hogy száz méteres távolságban elkerüljék a házat. De semmi. Arra jó volt a net, hogy letegyek arról, hogy Ausztráliába akarjak költözni, mert aztán nálunk igazi pókinvázió van.
Ati pedig az ebay-en kereste a megoldást, rendelt egy lézerkardra emlékeztető szerkezetet, amely arra lett volna hivatott, hogy magába szippantsa a pókot, és aztán házon kívülre helyezhetjük őket vérontás nélkül. Csak két apró hibája van a szerkezetnek. Olyan gyengén szív, hogy még egy tollat is nehezen akar felszippantani, nemhogy egy hatalmasra nőtt pókot. És azt elfelejtették közölni, hogyha netalántán sikerül felszívni a pókot a csőbe, mégis hogyan lehet azt onnan eltávolítani, mert hogy nem akar magától kimászni, arról már megbizonyosodtunk. Aztán még rendelt egy teljesen környezetbarát szert, aminek a szagának messzire el kellene űznie a betolakodó szőrös lábúakat. Tulajdonképpen tömény szegfűszeg illata van, de valószínűsíthető, hogy a pókoknak nincs orra, mert semmi hatást sem mutatott.
Azt hiszem, eddig hat azon, számomra mutáns méretű, pókok száma, amelyek életüket vesztették a házunkba. És a háborúnak nincs vége, mindig fölbukkan egy újabb szörny. Csak tudnám egyáltalán honnan jönnek. De nem adjuk fel!! Szóval folyt. köv.
