Hőség

Komoly okom van arra, miért utálom, ha a hőmérő higanyszála huszonöt fok fölé kúszik.
Szerda. 29 C fok. Reggel 9-kor. Rohangálós napra készültem, úgyhogy igyekeztem olyan lengén öltözni, amilyen lengén lehetett. Kifejezetten csinos voltam egyrészes halványzöld ruhácskámban, amit a mellemnél gumírozott rész tartott csak rajtam. Szellős és kényelmes, úgy gondoltam ebben csak nem izzadhatok!
Jól vettem az akadályokat, nem izzadtam, amíg a szépségemért szenvedtem a kozmetikusnál, nem izzadtam a barátom nagyszüleinél, pedig ott mindig forró a helyzet, és végigizgultam Harry Potter legújabb kalandjait, na jó a moziban van légkondi. Már örültem mennyire jól bírom a mai napot, sehol egy vízfolt rajtam, holott már legalább 35 C fok lehetett, ha nem több. És ekkor beültünk egy sörre az egyik kellemes teraszra, ahol gondoltuk majd lágyan lengedez körbe bennünket a nyári szellő. Na ez a terasz nem az a terasz volt.
Láttam én, hogy van légmozgás. Az utcán. A fák levelei néha lengedeztek, a lányok szoknyáját fellebbentette a szél, de valami rejtélyes oknál fogva a teraszon semmit nem lehetett érezni a szélből. És akkor már tudtam, ennek így nem lesz jó vége.
Rendeltem egy sört, jó hideget. Hátha az majd lehűt. Azt sikerült elérnem vele, hogy felnyomta a vérnyomásomat, és szinte az első korty után éreztem, hogy szép lassan elkezdek izzadni. Az asztalon lévő újságból formáltam legyezőt, s ahogy azokban a kosztümös filmekben láttam, próbáltam szexisen, nőcisen legyezgetni magam. Lehűteni nem sikerült magam, de azt elértem, hogy a szomszéd asztalnál ülő bácsika, aki kapásból három sört rendelt magának, ezek után le se vette a szemét rólam.
Ahogy egyre idegesebb és idegesebb lettem, amiatt hogy még mindig szörnyen melegem van, áldottam az eszemet, hogy ezt a ruhát vettem fel, mert azt hittem ebben csak nem izzadhatok meg annyira. Tévedtem. Fél óra múlva már olyan intenzíven folyt rólam a víz, hogy nem hogy izzadságcseppek jelentek volna meg a homlokomon, de egy körülbelül öt centis vízcsíkra lettem figyelmes a mellem alatt, azon az egyetlen helyen ahol a ruha hozzám tapadt.
Szerencsére mire felfedeztem a foltot, már hatott a sör, úgyhogy kicsit becsiccsentve nem kezdtem el egyből hisztériázni. Menni akartam a helyről, de meg kellett még várnunk a barátainkat, és a mellem alatt lévő folttal én ugyan fel nem állok.
A barátnőm próbált megnyugtatni, hogy ez nem is ciki, és teljesen normális dolog izzadni. Hát persze! A szőrös női láb is teljesen természetes, mégis a nők 90%-a borotválja. Jöttek az ötletek: tömjük ki a mellrészét a ruhának papírzsepivel, az majd felszívja a nedvességet, és hamarabb meg fog száradni. Miután nem voltam hajlandó felállni elvetélt ötlet volt. Mondták, hogy nyugodtan felállhatnék, legfeljebb azt hiszik, szoptató kismama vagyok.
Én közben vizslattam az utcán sétáló embereket, hátha elkapok egy gyöngyöző homlokot vagy egy izzadságfoltot a hónuk alatt. De hiába, egyedül maradtam az érzéssel: én vagyok a világon az egyetlen ember, aki ilyen embertelen módon izzad.
Nem volt más választásom, mint várni. Várni, míg annyit nem izzadok, ami már kellőképp lehűt, és megvárni, amíg megszárad rajtam a ruha. Rendeltünk még egy sört és vagy egy órát is kellett várnunk mire felszáradtam.
Végre mehettünk. Tettünk tizenöt lépést, és már majdnem élveztem a hűsítő szellőt, ami lágyan befújt a ruhám alá. És ekkor elkezdtem fázni. Alulról. Volt még egy ruhadarab a ruhám mellrészén kívül, ami rám tapadt. A bugyim. És bár biztos vagyok benne, hogy a barátom élvezné bizonyos helyzetekben, ha azt mondanám neki, hogy nedves a bugyim, ez kifejezetten nem azok közé tartozott. Nem akartam felfázni, tennem kellett valamit.Úgyhogy megkerestük a legközelebbi, eldugott kapualjt. És míg a barátom őrt állt, én egy lábon balettozva a lépcsőn, igyekeztem kicserélni a vizes bugyimat egy szárazra.
Na ezek után, remélem mindenki előtt tiszta, miért hordok mindig plusz egy bugyit magamnál, és miért utálom annyira a hőséget.

szieszta

gyereket altatok. körkörösen járkálok a szobában, karomon a csemetével, aki valahogy pikk-pakk lett három kilóból hat és fél. tehát körkörösen, ami azt jelenti, hogy balról jobbra, nem lehet ám irányt változtatni és a lépések száma és üteme sem mindegy. karomon eluralkodik a zsibbadás. valahogy kezet kéne cserélnem, de amint nekikezdenék, a félig már lecsukódott pilla rebben, és az eddig eltelt fél óra hiábavalónak bizonyul, mert csecsemőm arca élénkebb mint valaha. tehát, vissza az eredeti kézre. körök, lépések, néha apró döccentések. a csintalan mutató nem átall háromnegyed óra elteltét jelezni. na most már megpróbálkozom az ágyba rakással, el is indulok felé, lassan, kimérten, oldalirányú kilengésnek helye nincs. nagyobbam a másik szobában a közös ágyon tevődött le a délutáni pihenésre, aki szintén nem könnyű eset, kisbaba korában altatásnál pisszenéssel kellett csendre inteni kint a járókelőket, hogy egy város járjon lábujjhegyen, míg ő alszik.
a második megszületésénél reménykedtünk, hogy majd másképp lesz, edződött gyerek, akit majd a nagy úgy sem hagy csendben aludni. hát nem így lett. sokszor az jut eszembe, hogy szerencsés esetben, mikor mindkettő csendben elszenderül, kiszaladok, megállítom a forgalmat, a géppel dolgozóknak is szólok, hogy tartsanak inkább most ebédszünetet és a madarakat is elkergetem.
tehát, haladok az ágy felé. párnára ér a kis fej, cumi még a szájban, arcomon a remény, hogy talán lesz egy nyugodt fél órám hátradőlve a kanapén, könyvet olvasgatva, legalább már a füljegyzeten túljutni, meginni egy kávét. korábban piros ikszeket rajzoltam azon a lépcsőfokok sarkába amelyek nyikorognak, hogy még véletlenül se hibázzak a leosonásnál. a hatodikról levetődök, mert sajnos az alsók mind zajosak, ülepem már majdnem érintkezne a kanapé felületével mikor fentről a szobánkból egy cincogó hang "anya, simogasd a fejem lééciii" hívószóra szökkenek és gyereket altatok.

snitt

életünk elérkezett arra az állomására, hogy a családbővítés fogalma házi állatunkra, aki kutya, fajta szerint vizsla, név szerint Sütire helyeződött át. a szép gondolat már régóta motoszkált bennünk, kutyánk a korból kihaladni készül, ezért, hogy ne érje őt túl hamar el a kutya menopauza, gondolva a lelkére, testére s szellemére, ezen segíteni szándékoztunk egy jó vágású Cézár névre hallgató vizsla fiúval.
szép nyári napon kezdődött a nász, kutyánk rámenősebbnek bizonyult, a félénk és kissé ügyetlen kannal szemben, kinek fura, ámde annál ötletgazdagabb közeledései láttán pironkodva tereltük át gyorsan beszélgetésünket az épp aktuális euró árfolyamra. mígnem Cézárunk egyszer csak hirtelen rátért a helyes útra, ezért már szemünk előtt ott lebegett a szirupos jövőkép, 6-8 boldogan futkározó vizslakölyökkel.
egyszer csak a derült égből a Fenti Forgatócsoport gondolt egyet és beárnyékolva mindenki boldogságát, esőfelhőt gördített az addig boldogan vigyorgó és velünk drukkoló napunk elé. a zuhé a fedett teraszra kényszerített minket kétlábúakat, ahol generációk figyelték az események sodró lendületét. ám örömünk rövidnek bizonyult, mert végül kibukott, hogy kutyánk mégis csak nőnemű, ezért a kényesség nem áll távol tőle se, hiába született ebnek. mivel, mikor az eső csak nem hagyott alább, Süti otthagyva a reménybeli apát, a teraszt választotta, de előtte még felnézett, kiválasztva a pöttyös ernyőt, hogy jó ízlésének is tanúságot adjon, és az alatt várja meg a szivárványt, gondolván mi másért csoportosultunk volna oda mi is, ha nem azért, így velünk együtt mozizott ő is.
a vihar elvonulta nekünk újabb reményeket, nekik viszont külön utakat adott. a násztánc végleg befejeződött. könnyes búcsút vettünk egymástól mi, gazdák. a szép remény, hogy kutyáink vérvonalát ezzel új alapokra helyezzük, szertefoszlott. nem baj, gondoltuk, ebünknek majd extra jutalomfalatot dobunk a dupla adag vacsora után, és új dimenzióra helyezzük öreg napjait, Fekete István regényekből olvasunk fel, a Bogáncsból többször is, kikölcsönözzük a Lessie-t, a 101 kiskutya DVD-t pedig mélyen eldugjuk a szekrényfiókba.
mígnem egy pár nap múlva, egy egész napos távollétünk után estére hazatérve, kutyánk sárosan, csatakosan fogadott minket a kapuban. szemmel láthatóan ő is megérkezett valahonnan, öröme határtalan, a mi kétségbeesésünk pedig vitathatatlan volt.
hát így esett, hogy esett, ám mégis megesett a házőrzőnk.
kiállításra bizonyára nem fogjuk vinni a kölyköket és jó móka lesz találgatni, hogy vajon kire ütött ez vagy az a gyerek, bernáthegyi vagy esetleg drótszőrű tacsi-e az apa, akinek foxi és német juhász vér folyt valamelyik felmenőjében és csak remélhetjük, hogy egyáltalán fellelhető lesz-e benne egy morzsányi vizslaság. tehát izgulunk és várunk hat hét múlva reményeink szerint, már minden(ki) derül.