Pókok

A pókok kisértenek bennünket.

1.felvonás

Munkától elgyötört testem lépdel felfelé a padlószőnyeggel borított lépcsőn, vagyis csak lépdelne ha csak nem szúrná ki sasszemem Őt, ahogy az egyik lépcsőfok sarkában pózol. A pókot. Kedves lény ő, olvastam. Meg azt is, hogy akárcsak a többi hülye bogár, ő is jobban fél tőlem, mint én őtőle. De azért kíváncsi vagyok ezt vajon honnan tudják, folytatott valaha, bárki értelmes beszélgetést egy pókkal?
Szóval ledermedek, kicsi sikoly hagyja csak el a számat, akkora, hogy tudja a férfi, hogy asszonyának segítségre van szüksége. Csak hát a férfinak pókiszonya van, nagyobb, mint nekem! Lefekvés előtt kétszer csekkolja a sarkokat, hogy biztos pókmentesek-e.
De azért, amint sikítok, jön, siet, hogy megmentsen. Akkor még nem tudja mi a baj forrása. És szembesül vele.
-A kurva életbe!!!- most már tudja. De nem menekül el. Együtt kell tervet kieszelnünk, mert a házi pókirtó lakótársunk, aki puszta kézzel végez velük, házon kívül van.
Nagyszerű ötletünk támad! Leborítjuk egy pohárral, papírlapot csúsztatunk alá, aztán nagyon gyorsan kivisszük udvarra, ahol szabadon éldegélhet tovább, mert elpusztítani mégse akarjuk. De minek után a poharas dolog nem válik be,a hülye padlószőnyeg miatt a papírt nem tudjuk a pohár alá rakni, szegény nem hagy más választást nekünk: meg kell, hogy öljük. Na de hogy?
-Le kell csapni vagy ütni!- születik meg a kézenfekvő megoldás, csak az a kérdés mivel. Nem akarjuk, hogy a cipőnkhöz pókvér tapadjon, más eszközt kell találnunk. Valami hosszú tárgyra van szükségünk. És akkor ott áll előttünk a tökéletes fegyver, a gyűlölt lakótársunk (egy időben igen sok emberrel laktunk együtt) fekvenyomórúdja. Azt minden lelkiismeret furdalás nélkül bevérezzük, még egy kis jóleső érzés is vegyül belénk. Csak a pókot sajnáljuk egy kicsit, jobb lett volna életben hagyni, de legalább már nem áll az utamba semmi, hogy felsétáljak a lépcsőn.

2.felvonás

Nyár, Balaton, fesztivál és egy egyszerű szállás Siófok szívében, mert én már túl öreg vagyok a sátorázáshoz. Lehet, hogy azt kellett volna választanunk....
Hajnal négykor már semmi másra nem vágytunk, mint pár falat ételre és egy jó zuhanyra. Bevonultam a fürdőbe, és akkor azt mondja a kedves:
-Ha kijöttél, ne nézz a falra!- de hát mindenki odanéz, ha ezt mondják neki! És ott volt az első közülük, szőrös, közepesen termett, vaskos lábacskákkal. Nem meglepő, ledermedtem ismét.
-Csinálj vele valamit!
-Na de mit!?
-Üsd le!
-Én ugyan nem!
-Én sem!De én nem alszok együtt evvel az állattal ! És ha alvás közben rám mászik!
-Ne nézz az ablakra!
-Te jó ég!! Kívülről ezeregy pók csüng le!
-Ott van egy belül!
-De most evvel csinálj valamit itt mellettem! Vedd le a cipődet és csapd le!
-Hát jó....-nagyon szeretem azt a cipőjét, citromsárga, limited edition, Adidas. Már ott volt a kezében az eszköz, amikor újabb kérdések merültek fel, és ha nem sikerül elsőre leütni, mit csinálunk. Lefújjuk valamivel, de mivel? A lábizzadásgátlóval.
Mély levegővétel után sújtott le,a pók mellé. Még egyszer lesújtott. Mellé.
-Elmenekül, Ati!!! Csinálj valamit!!!- sikonyáltam. Hihetetlen mennyire eltorzul a hangom stresszhelyzetben. Életbe lépett a második fázis, gyorsan kezébe kapta a sprayt, és ameddig volt benne gáz, fújta az állatra, ami nem elég gyorsan, de kilehelte a lelkét. De bizonyára valami titkos nyelven jelzett kis társainak, mert a következő pillanatban észrevettünk még egy, meg még egy, meg még egy nyolclábút. Mintha a kis dögök támadást indítottak volna ellenünk. Én sikítoztam, Ati meg az adrenalintól kissé túlspilázva csapkodta őket, amíg végül mindenfelé cipőtalp lenyomatok és póktestmaradványok voltak.
Már tíz perce nem jött elő újabb pók, Ati azt hajtogatta, hogy ő nem marad ebben a szobában, én meg, hogy mégis hova mennénk hajnal ötkor és, hogy ne aggódjon már megöltük mindet, az ablakon a réseket eltorlaszoltuk papírzsebkendő galacsinokkal, már nincs semmi veszély.
-Gyere ide, ölelj át! Meglátod most már minden rendben lesz!- és már épp oldódott volna testünkben a feszültség, mikor akárcsak egy rossz horrorfilmben felsikoltottam ismét, mert a falról egy még gusztustalanabb pók nézett velem farkasszemet. Atit megint elöntötte az adrenalin, először a felmosófával próbálta kivégezni, de a kis dög a padlóra szaladt. Mégsem sikerült elmenekülni, Ati addig ugrált a padlón és a pókon, amíg teljesen kimúlt.
És akkor valaki kopogott az ajtón. Én már azt hittem, hogy talán valami jó fej ember jött segítő kezet nyújtani, de csak egy kezes-lábas pizsamát viselő, szemüveges csajszi állt az ajtóban, aki csak annyit kérdezett:
- Te figyi, a Te csajod sikonyál?- és miután vázoltuk a szörnyűséget, hogy pók-inváziótól szenvedünk és hogy irtózunk tőlük, sem mutatkozott megértőbbnek a nő- A Balatonnál vagytok. Szokjatok hozzá és ne ordítozzatok. Vegyetek pókirtót.
Miután legyőztük az utolsó bestiát is, úgy tűnt, ma már nem jön több. De szegény, Ati le sem hunyta a szemét, őrizte az álmomat, és figyelte az ablakot, nehogy valamelyik trükkös dög kijátssza a papírzsepi galacsinokat és bejusson a szobába. Reggel első utunk a közeli drogériába vezetett, megfogadva a szomszéd tanácsát, és feltankoltunk pár doboz rovarirtóval.
Ati nem akarta, hogy bent legyek amikor körbepermetezi az ajtót, az ablakot, és minden egyes lehetséges rejtekhelyet. A folyosón, az ajtó előtt vártam, és hallgattam a rovarirtó hangját. Már percek óta fújta, majd hirtelen abbahagyta. Veszélyt szimatoltam. Újra nekiállt fújni a sprayt, de már túl régóta volt bent és ezt nem hagyhattam. Nem akartam, hogy a nem kívánatos pókokkal együtt ő is elpusztuljon. Berontottam a szobába.
-Ati, hagyd abba! Már biztos eleget fújtál! Gyere menjünk enni! Hallod?! Hagyd abba!- vagy két perc is kellett mire eljutottak szavaim a füléig.
-Basszus! Egy kibaszott nagy pók mászott ki a redőnyből, hátán egy hatalmas potrohszerűséggel!! Biztos ez volt az anyapók! És a kis szemét ide költözött be a mi redőnyünkbe! De annyi sprayt fújtam rá amennyit csak bírtam, de még képes volt visszamászni a rejtekhelyére!! Nem tudom, lehet hogy még egy flakonnal rá kellene fújnom!!!?
Hál istennek, az irtás után több pók nem merészkedett a közelünkbe. De üzenem a zéró megértést tanúsító csajnak: Balaton, mi?!!! A másodikon volt a szobánk ötszáz méterre a víztől!!!

3.felvonás

Kezdem azt hinni, hogy ez már a karma, amiért az utóbbi időben annyi pók halálát okoztuk. És valahol olvastam valami olyasmit is, ha egyet megölsz, jön helyette másik ezer....
Új házba költöztünk. Láttam én egy-két pókot elvétve a házba, de az elmúlt hónapok alatt megedződtem és már rájuk sem hederítettem, mígnem egy verőfényes reggelen, mikor azon ritka pillanatok egyikét élveztem, hogy együtt fogyaszthattam el reggelimet a kedvessel, belépett életünkbe ez a mutáns.
Darek, a már említett lakótárs, akinek nem okoznak problémát a pókok, és nem csak azért hoztuk magunkkal az előző helyről, mert ilyen bátor, hanem mert igen jó fej srác is, hívta fel a figyelmünket a szörnyre:
-Look the motherfucker!-mutatott rá a lényre. Életembe nem láttam még ekkora pókot, és biztos, hogy Magyarországon nem is létezik ilyen hatalmas pók. Úgy nézett ki, mint azok a rusnya madárpókok, csak nem olyan szőrös lábakkal. És csak ott álldogált, és bambulta, hogy kanalazom a zabpelyhet.
Még kész szerencse, hogy Dareket nem lehet megrémíteni, és épp ezért most nem is sikítottam,a srác tudta mi a dolga. Fogott egy kis papírtörlődarabot, lazán odasétált a pókhoz, ráterítette a papírt és egy határozott mozdulattal összeroppantotta a nem kicsiny testet. Majd a kukába dobta a tetemet.
Azt hittem, ilyen pókból maximum egy található egy házban, ezért nem is idegesítettem magam miatta. De két nap múlva feltűnt egy a szobánkban, amitől a másik lakótársunk, Miska nevetéstől fuldokolva szabadított meg bennünket, evvel jelezve meg nem értését pókiszonyunk iránt. De miután pár nappal később egy ilyen szörny, a táskájából mászott elő, azt már nem valami viccesen adta elő.
Itt volt az idő, hogy a szakirodalomhoz folyamodjak: az internethez. Csak van valami hatékony módszernek ellenük, ami arra kényszeríti őket, hogy száz méteres távolságban elkerüljék a házat. De semmi. Arra jó volt a net, hogy letegyek arról, hogy Ausztráliába akarjak költözni, mert aztán nálunk igazi pókinvázió van.
Ati pedig az ebay-en kereste a megoldást, rendelt egy lézerkardra emlékeztető szerkezetet, amely arra lett volna hivatott, hogy magába szippantsa a pókot, és aztán házon kívülre helyezhetjük őket vérontás nélkül. Csak két apró hibája van a szerkezetnek. Olyan gyengén szív, hogy még egy tollat is nehezen akar felszippantani, nemhogy egy hatalmasra nőtt pókot. És azt elfelejtették közölni, hogyha netalántán sikerül felszívni a pókot a csőbe, mégis hogyan lehet azt onnan eltávolítani, mert hogy nem akar magától kimászni, arról már megbizonyosodtunk. Aztán még rendelt egy teljesen környezetbarát szert, aminek a szagának messzire el kellene űznie a betolakodó szőrös lábúakat. Tulajdonképpen tömény szegfűszeg illata van, de valószínűsíthető, hogy a pókoknak nincs orra, mert semmi hatást sem mutatott.
Azt hiszem, eddig hat azon, számomra mutáns méretű, pókok száma, amelyek életüket vesztették a házunkba. És a háborúnak nincs vége, mindig fölbukkan egy újabb szörny. Csak tudnám egyáltalán honnan jönnek. De nem adjuk fel!! Szóval folyt. köv.

Hőség

Komoly okom van arra, miért utálom, ha a hőmérő higanyszála huszonöt fok fölé kúszik.
Szerda. 29 C fok. Reggel 9-kor. Rohangálós napra készültem, úgyhogy igyekeztem olyan lengén öltözni, amilyen lengén lehetett. Kifejezetten csinos voltam egyrészes halványzöld ruhácskámban, amit a mellemnél gumírozott rész tartott csak rajtam. Szellős és kényelmes, úgy gondoltam ebben csak nem izzadhatok!
Jól vettem az akadályokat, nem izzadtam, amíg a szépségemért szenvedtem a kozmetikusnál, nem izzadtam a barátom nagyszüleinél, pedig ott mindig forró a helyzet, és végigizgultam Harry Potter legújabb kalandjait, na jó a moziban van légkondi. Már örültem mennyire jól bírom a mai napot, sehol egy vízfolt rajtam, holott már legalább 35 C fok lehetett, ha nem több. És ekkor beültünk egy sörre az egyik kellemes teraszra, ahol gondoltuk majd lágyan lengedez körbe bennünket a nyári szellő. Na ez a terasz nem az a terasz volt.
Láttam én, hogy van légmozgás. Az utcán. A fák levelei néha lengedeztek, a lányok szoknyáját fellebbentette a szél, de valami rejtélyes oknál fogva a teraszon semmit nem lehetett érezni a szélből. És akkor már tudtam, ennek így nem lesz jó vége.
Rendeltem egy sört, jó hideget. Hátha az majd lehűt. Azt sikerült elérnem vele, hogy felnyomta a vérnyomásomat, és szinte az első korty után éreztem, hogy szép lassan elkezdek izzadni. Az asztalon lévő újságból formáltam legyezőt, s ahogy azokban a kosztümös filmekben láttam, próbáltam szexisen, nőcisen legyezgetni magam. Lehűteni nem sikerült magam, de azt elértem, hogy a szomszéd asztalnál ülő bácsika, aki kapásból három sört rendelt magának, ezek után le se vette a szemét rólam.
Ahogy egyre idegesebb és idegesebb lettem, amiatt hogy még mindig szörnyen melegem van, áldottam az eszemet, hogy ezt a ruhát vettem fel, mert azt hittem ebben csak nem izzadhatok meg annyira. Tévedtem. Fél óra múlva már olyan intenzíven folyt rólam a víz, hogy nem hogy izzadságcseppek jelentek volna meg a homlokomon, de egy körülbelül öt centis vízcsíkra lettem figyelmes a mellem alatt, azon az egyetlen helyen ahol a ruha hozzám tapadt.
Szerencsére mire felfedeztem a foltot, már hatott a sör, úgyhogy kicsit becsiccsentve nem kezdtem el egyből hisztériázni. Menni akartam a helyről, de meg kellett még várnunk a barátainkat, és a mellem alatt lévő folttal én ugyan fel nem állok.
A barátnőm próbált megnyugtatni, hogy ez nem is ciki, és teljesen normális dolog izzadni. Hát persze! A szőrös női láb is teljesen természetes, mégis a nők 90%-a borotválja. Jöttek az ötletek: tömjük ki a mellrészét a ruhának papírzsepivel, az majd felszívja a nedvességet, és hamarabb meg fog száradni. Miután nem voltam hajlandó felállni elvetélt ötlet volt. Mondták, hogy nyugodtan felállhatnék, legfeljebb azt hiszik, szoptató kismama vagyok.
Én közben vizslattam az utcán sétáló embereket, hátha elkapok egy gyöngyöző homlokot vagy egy izzadságfoltot a hónuk alatt. De hiába, egyedül maradtam az érzéssel: én vagyok a világon az egyetlen ember, aki ilyen embertelen módon izzad.
Nem volt más választásom, mint várni. Várni, míg annyit nem izzadok, ami már kellőképp lehűt, és megvárni, amíg megszárad rajtam a ruha. Rendeltünk még egy sört és vagy egy órát is kellett várnunk mire felszáradtam.
Végre mehettünk. Tettünk tizenöt lépést, és már majdnem élveztem a hűsítő szellőt, ami lágyan befújt a ruhám alá. És ekkor elkezdtem fázni. Alulról. Volt még egy ruhadarab a ruhám mellrészén kívül, ami rám tapadt. A bugyim. És bár biztos vagyok benne, hogy a barátom élvezné bizonyos helyzetekben, ha azt mondanám neki, hogy nedves a bugyim, ez kifejezetten nem azok közé tartozott. Nem akartam felfázni, tennem kellett valamit.Úgyhogy megkerestük a legközelebbi, eldugott kapualjt. És míg a barátom őrt állt, én egy lábon balettozva a lépcsőn, igyekeztem kicserélni a vizes bugyimat egy szárazra.
Na ezek után, remélem mindenki előtt tiszta, miért hordok mindig plusz egy bugyit magamnál, és miért utálom annyira a hőséget.

szieszta

gyereket altatok. körkörösen járkálok a szobában, karomon a csemetével, aki valahogy pikk-pakk lett három kilóból hat és fél. tehát körkörösen, ami azt jelenti, hogy balról jobbra, nem lehet ám irányt változtatni és a lépések száma és üteme sem mindegy. karomon eluralkodik a zsibbadás. valahogy kezet kéne cserélnem, de amint nekikezdenék, a félig már lecsukódott pilla rebben, és az eddig eltelt fél óra hiábavalónak bizonyul, mert csecsemőm arca élénkebb mint valaha. tehát, vissza az eredeti kézre. körök, lépések, néha apró döccentések. a csintalan mutató nem átall háromnegyed óra elteltét jelezni. na most már megpróbálkozom az ágyba rakással, el is indulok felé, lassan, kimérten, oldalirányú kilengésnek helye nincs. nagyobbam a másik szobában a közös ágyon tevődött le a délutáni pihenésre, aki szintén nem könnyű eset, kisbaba korában altatásnál pisszenéssel kellett csendre inteni kint a járókelőket, hogy egy város járjon lábujjhegyen, míg ő alszik.
a második megszületésénél reménykedtünk, hogy majd másképp lesz, edződött gyerek, akit majd a nagy úgy sem hagy csendben aludni. hát nem így lett. sokszor az jut eszembe, hogy szerencsés esetben, mikor mindkettő csendben elszenderül, kiszaladok, megállítom a forgalmat, a géppel dolgozóknak is szólok, hogy tartsanak inkább most ebédszünetet és a madarakat is elkergetem.
tehát, haladok az ágy felé. párnára ér a kis fej, cumi még a szájban, arcomon a remény, hogy talán lesz egy nyugodt fél órám hátradőlve a kanapén, könyvet olvasgatva, legalább már a füljegyzeten túljutni, meginni egy kávét. korábban piros ikszeket rajzoltam azon a lépcsőfokok sarkába amelyek nyikorognak, hogy még véletlenül se hibázzak a leosonásnál. a hatodikról levetődök, mert sajnos az alsók mind zajosak, ülepem már majdnem érintkezne a kanapé felületével mikor fentről a szobánkból egy cincogó hang "anya, simogasd a fejem lééciii" hívószóra szökkenek és gyereket altatok.

snitt

életünk elérkezett arra az állomására, hogy a családbővítés fogalma házi állatunkra, aki kutya, fajta szerint vizsla, név szerint Sütire helyeződött át. a szép gondolat már régóta motoszkált bennünk, kutyánk a korból kihaladni készül, ezért, hogy ne érje őt túl hamar el a kutya menopauza, gondolva a lelkére, testére s szellemére, ezen segíteni szándékoztunk egy jó vágású Cézár névre hallgató vizsla fiúval.
szép nyári napon kezdődött a nász, kutyánk rámenősebbnek bizonyult, a félénk és kissé ügyetlen kannal szemben, kinek fura, ámde annál ötletgazdagabb közeledései láttán pironkodva tereltük át gyorsan beszélgetésünket az épp aktuális euró árfolyamra. mígnem Cézárunk egyszer csak hirtelen rátért a helyes útra, ezért már szemünk előtt ott lebegett a szirupos jövőkép, 6-8 boldogan futkározó vizslakölyökkel.
egyszer csak a derült égből a Fenti Forgatócsoport gondolt egyet és beárnyékolva mindenki boldogságát, esőfelhőt gördített az addig boldogan vigyorgó és velünk drukkoló napunk elé. a zuhé a fedett teraszra kényszerített minket kétlábúakat, ahol generációk figyelték az események sodró lendületét. ám örömünk rövidnek bizonyult, mert végül kibukott, hogy kutyánk mégis csak nőnemű, ezért a kényesség nem áll távol tőle se, hiába született ebnek. mivel, mikor az eső csak nem hagyott alább, Süti otthagyva a reménybeli apát, a teraszt választotta, de előtte még felnézett, kiválasztva a pöttyös ernyőt, hogy jó ízlésének is tanúságot adjon, és az alatt várja meg a szivárványt, gondolván mi másért csoportosultunk volna oda mi is, ha nem azért, így velünk együtt mozizott ő is.
a vihar elvonulta nekünk újabb reményeket, nekik viszont külön utakat adott. a násztánc végleg befejeződött. könnyes búcsút vettünk egymástól mi, gazdák. a szép remény, hogy kutyáink vérvonalát ezzel új alapokra helyezzük, szertefoszlott. nem baj, gondoltuk, ebünknek majd extra jutalomfalatot dobunk a dupla adag vacsora után, és új dimenzióra helyezzük öreg napjait, Fekete István regényekből olvasunk fel, a Bogáncsból többször is, kikölcsönözzük a Lessie-t, a 101 kiskutya DVD-t pedig mélyen eldugjuk a szekrényfiókba.
mígnem egy pár nap múlva, egy egész napos távollétünk után estére hazatérve, kutyánk sárosan, csatakosan fogadott minket a kapuban. szemmel láthatóan ő is megérkezett valahonnan, öröme határtalan, a mi kétségbeesésünk pedig vitathatatlan volt.
hát így esett, hogy esett, ám mégis megesett a házőrzőnk.
kiállításra bizonyára nem fogjuk vinni a kölyköket és jó móka lesz találgatni, hogy vajon kire ütött ez vagy az a gyerek, bernáthegyi vagy esetleg drótszőrű tacsi-e az apa, akinek foxi és német juhász vér folyt valamelyik felmenőjében és csak remélhetjük, hogy egyáltalán fellelhető lesz-e benne egy morzsányi vizslaság. tehát izgulunk és várunk hat hét múlva reményeink szerint, már minden(ki) derül.

A testem és én

A történet messzire nyúlik vissza, na nem az ősidőkig, de csaknem születésem napjáig. Kisbabaként még egész biztos vagyok benne, hogy semmi bajom nem volt a testemmel. Sőt, szinte biztosra veszem, hogy élveztem amikor, megtanultam, hogy kell fogni, mászni, járni, és kész csodaként értékeltem azt, ami mostanra már magától értetődő képességnek tűnik.
A bajok az oviban kezdődtek. Hiába voltam erősebb minden fiúnál, bár valószínűleg ez se imponált nekik, és volt bájos poficskám, a Hegyközi Gabi nem az én copfocskámat huzigálta tetszése jeléül, hanem a kis csontos, szőke Katikáét. Kis zsurmok voltam, igazi kis vasgyúró. Apám, anyám, nővérem, még a nagynénéim is ilyenek. Egyetlen egy unokatestvéremre emlékszem, aki igazán kis vékonyka volt gyereknek, de ahogy megnőtt, vele együtt a teste is nagy lett.
És jött a suli. Ahol a gyerekek, már hangosan is kinyilvánították, hogy én nem vagyok vékony, és nem hagyták, hogy esetleg jól érezzem magam abban a testben, ami adatott. 12 éves lehettem, amikor először kezdtem fogyókúrázni. És titkon azóta is egy végtelen fogyókúra az életem, hogy bebizonyítsam, hogy én is lehetek vékony. Mindenesetre 27 év alatt ez még nem sikerült, és 57 kilónál még soha nem voltam kevesebb.
12 évesen ott álltam a nappali közepén minden este, beraktam a videólejátszóba Cindy Crawford akkor húúú de klassz aerobik kazettáját és izzadtam. Csináltam több hónapig, de semmi változás nem történt, maradtam olyan kis húsos.
Anyám a mai napig, ha új fiút viszek haza bemutatni, először a lábára tekint. Nem véletlen. Számtalan alkalommal kértem tőle számon könnyes szemekkel, a tükör előtt állva, miért is nem nézte meg jobban apám lábát mielőtt hozzáment feleségül, mert igazán számolhatott volna azzal, hogy valamelyik gyermeke, azokat a vastag lábakat örökli. Hányszor álmodoztam vékony lábakról!!! Esténként elképzeltem, hogy formás lábakon járok a nagyvilágban. De valamit rosszul csinálhattam, mert ez a módszer is hiábavalónak tűnt.
Mennyire tudtam gyűlölni az alig 50 kilós osztálytársaimat, suli után a McDonalds-ban, ahol még egy adag sült krumplit sem tudtam megenni lelkiismeret-furdalás nélkül, mert valamelyikük biztos benyögte, hogy ő most nem eszik, mert fogyókúráznia kell.
Persze azért akadnak dolgok, amiket kifejezetten szeretek magamon, és tudom, hogy sokkal szebb, mint amit az Isten pár embernek adott. Szeretem az arcom, mert különleges, aki egyszer látja megjegyzi. Szeretem a hajam, ami dús, és nő, mint a bolondgomba, csak akkor van vele gondom, ha kétbalkezes indiai fodrász vágja le, és utána úgy nézek ki hetekig, mintha egy sisakot viselnék a fejemen. És szeretem a melleim. Nem nagyok, nem kicsik, de az enyémek.
És mégis miért van az, ha elmondom mi tetszik magamon, lelkiismeret furdalást érzek, mintha valami bűnös dolog lenne szeretni a testem. És a szép és jó dolgok ellenére, mindig ott van az a kicsi de.. Szeretnék végre kibékülni a lábaimmal, a széles csípőmmel, a húsos formámmal, és elfelejteni azokat a napokat, amikor belenézve a tükörbe szőrnyűnek látom magam, és semmi más nem jut eszembe, mint hogy vékonyabbnak kell lennem, hogy szépnek lássam magam.

Emlékszel?

Nem emlékszem már, mikor akasztottuk fel a barátságunk csíkos pizsamáját a közös kötélre, de emlékszem annyi minden másra.
Emlékszem a közös munkahelyünkön a csillagos mellényben jegyárusító lányra a namikormehetekmárhaza arckifejezéssel, ahol közösen utáltuk a fején madárfészket viselő, nagydarab lányt, aki mindig keresztbe tett neked. Emlékszem amikor, a marketing vizeire eveztél, hogy hülyébbnél hülyébb ruhákban hülyébbnél hülyébb embereknek kínálgathass mindenféle csudajó és hasznos dolgot. És igen ott volt akkor az a nőszemély, akivel együtt dolgoztál, aki csak hitte, hogy szépsége vakító, de a félresikerült hollywoodi mosolyán kívül semmi megkapó nem volt benne, na tőle igazán féltettelek! És áldom a percet amikor eltűnt az életedből!
Emlékszel, amikor hívtalak, hogy mi a baj, mert veled álmodtam az éjjel? Mert akiket szeretek, azokról megálmodom, hogyha bajban vannak. És azt válaszoltad, hogy nagy a baj, mert azt hiszed a királyfid mégiscsak egy béka! És én annyira örültem, amikor kiderült, hogy tévedtél, és azóta sem táncoltam annyira jót, mint a lagzidon: mezítláb, a betonon.
Milyen jó volt, amikor a Kapos teraszán kávézgattunk! Te izgalommal vártad, vajon milyen újabb hihetetlen dolog esett meg velem a héten, mert hát volt időszak, amikor senki sem tudta volna megjósolni, vajon mi fog történni velem a következő percben. És tudom, hogy mennyire élvezted ezeket a sztorikat, hiszen bármelyik brazil szappanoperával felvették volna a versenyt. Én meg hálás voltam, hogy minden előítélet nélkül meghallgatsz!
És azok a keddek kéthetente a filmklubban! A nyolcadik sor bejárat felőli szélén, vigyázva, hogy még csak véletlenül se fussunk bele a magas, szemüveges, őszhajú férfiba, ahol a sznob közönség között csak mi mertünk hangosan, visítva nevetni.
Ja, és remélem, nem felejtetted el, hogy mielőtt még betöltenénk a harmincat, el kell mennünk kannás bortól jól becsiccsentve, vigyorgó arccal szétrúgni a Pogo Center már így is omladozó falait!

Timka

hogy kicsoda Timka? hogy nem ismeritek? pedig bábulatosan tudja változtatni a helyét,most például a távoli Angliában van. de nem volt ez mindig így. megismerkedésünk igen régre nyúlik vissza, mikor még egy poros kisváros mozijának jegyosztó kukucskálóján osztogatta a tiketet ,a kedves odalátogatóknak, többek között nekünk is az akkori és még jelenleg is uralkodó királyfimmal, mert az addigiak mind visszaminősültek békává. ám barátságunk nem itt kezdődött. bár én már akkor kiszúrtam,hogy ej de cimborálnék vele, de az idő akkor még tovagörgetett minket egymástól. aztán nem sokkal később, hogy hogynem magam is kukucskálóvá váltam, felvéve a jegyadó mellényt. kóstolgattuk egymást, mivel egyikünk sem az a hirtelenkebelreölelőlegyünkörökbarik fajta. munkatempónk sem egyezett igazán, ezért a szorgos méhecske és a léha darázs, bár ugyanazon mezőn repkedve de mégse egyazon nektárt nyalogatva múlatták a dolgos hétköznapokat. aztán a viharfelhők összegyülekezvén a mozi fura ura eltanácsolta darazsunkat egy könnycseppet azért hullajtva de a szabadság megrészegítő szelétől szárnyalva hajította el a mellkasára kőnehezékként rátelepedett munkamellényt. nem tudnám megmondanni pontosan az idejét, holját és mikorját de e két szárnyas ezután mégis csak közös szárítókötélre akasztotta a barátság csíkos pizsamáját, így a mezőn innen és túl írják már ketten ezt a blogot .itt se a vége....nyissz..nyassz..nyussz