A történet messzire nyúlik vissza, na nem az ősidőkig, de csaknem születésem napjáig. Kisbabaként még egész biztos vagyok benne, hogy semmi bajom nem volt a testemmel. Sőt, szinte biztosra veszem, hogy élveztem amikor, megtanultam, hogy kell fogni, mászni, járni, és kész csodaként értékeltem azt, ami mostanra már magától értetődő képességnek tűnik.
A bajok az oviban kezdődtek. Hiába voltam erősebb minden fiúnál, bár valószínűleg ez se imponált nekik, és volt bájos poficskám, a Hegyközi Gabi nem az én copfocskámat huzigálta tetszése jeléül, hanem a kis csontos, szőke Katikáét. Kis zsurmok voltam, igazi kis vasgyúró. Apám, anyám, nővérem, még a nagynénéim is ilyenek. Egyetlen egy unokatestvéremre emlékszem, aki igazán kis vékonyka volt gyereknek, de ahogy megnőtt, vele együtt a teste is nagy lett.
És jött a suli. Ahol a gyerekek, már hangosan is kinyilvánították, hogy én nem vagyok vékony, és nem hagyták, hogy esetleg jól érezzem magam abban a testben, ami adatott. 12 éves lehettem, amikor először kezdtem fogyókúrázni. És titkon azóta is egy végtelen fogyókúra az életem, hogy bebizonyítsam, hogy én is lehetek vékony. Mindenesetre 27 év alatt ez még nem sikerült, és 57 kilónál még soha nem voltam kevesebb.
12 évesen ott álltam a nappali közepén minden este, beraktam a videólejátszóba Cindy Crawford akkor húúú de klassz aerobik kazettáját és izzadtam. Csináltam több hónapig, de semmi változás nem történt, maradtam olyan kis húsos.
Anyám a mai napig, ha új fiút viszek haza bemutatni, először a lábára tekint. Nem véletlen. Számtalan alkalommal kértem tőle számon könnyes szemekkel, a tükör előtt állva, miért is nem nézte meg jobban apám lábát mielőtt hozzáment feleségül, mert igazán számolhatott volna azzal, hogy valamelyik gyermeke, azokat a vastag lábakat örökli. Hányszor álmodoztam vékony lábakról!!! Esténként elképzeltem, hogy formás lábakon járok a nagyvilágban. De valamit rosszul csinálhattam, mert ez a módszer is hiábavalónak tűnt.
Mennyire tudtam gyűlölni az alig 50 kilós osztálytársaimat, suli után a McDonalds-ban, ahol még egy adag sült krumplit sem tudtam megenni lelkiismeret-furdalás nélkül, mert valamelyikük biztos benyögte, hogy ő most nem eszik, mert fogyókúráznia kell.
Persze azért akadnak dolgok, amiket kifejezetten szeretek magamon, és tudom, hogy sokkal szebb, mint amit az Isten pár embernek adott. Szeretem az arcom, mert különleges, aki egyszer látja megjegyzi. Szeretem a hajam, ami dús, és nő, mint a bolondgomba, csak akkor van vele gondom, ha kétbalkezes indiai fodrász vágja le, és utána úgy nézek ki hetekig, mintha egy sisakot viselnék a fejemen. És szeretem a melleim. Nem nagyok, nem kicsik, de az enyémek.
És mégis miért van az, ha elmondom mi tetszik magamon, lelkiismeret furdalást érzek, mintha valami bűnös dolog lenne szeretni a testem. És a szép és jó dolgok ellenére, mindig ott van az a kicsi de.. Szeretnék végre kibékülni a lábaimmal, a széles csípőmmel, a húsos formámmal, és elfelejteni azokat a napokat, amikor belenézve a tükörbe szőrnyűnek látom magam, és semmi más nem jut eszembe, mint hogy vékonyabbnak kell lennem, hogy szépnek lássam magam.
A bajok az oviban kezdődtek. Hiába voltam erősebb minden fiúnál, bár valószínűleg ez se imponált nekik, és volt bájos poficskám, a Hegyközi Gabi nem az én copfocskámat huzigálta tetszése jeléül, hanem a kis csontos, szőke Katikáét. Kis zsurmok voltam, igazi kis vasgyúró. Apám, anyám, nővérem, még a nagynénéim is ilyenek. Egyetlen egy unokatestvéremre emlékszem, aki igazán kis vékonyka volt gyereknek, de ahogy megnőtt, vele együtt a teste is nagy lett.
És jött a suli. Ahol a gyerekek, már hangosan is kinyilvánították, hogy én nem vagyok vékony, és nem hagyták, hogy esetleg jól érezzem magam abban a testben, ami adatott. 12 éves lehettem, amikor először kezdtem fogyókúrázni. És titkon azóta is egy végtelen fogyókúra az életem, hogy bebizonyítsam, hogy én is lehetek vékony. Mindenesetre 27 év alatt ez még nem sikerült, és 57 kilónál még soha nem voltam kevesebb.
12 évesen ott álltam a nappali közepén minden este, beraktam a videólejátszóba Cindy Crawford akkor húúú de klassz aerobik kazettáját és izzadtam. Csináltam több hónapig, de semmi változás nem történt, maradtam olyan kis húsos.
Anyám a mai napig, ha új fiút viszek haza bemutatni, először a lábára tekint. Nem véletlen. Számtalan alkalommal kértem tőle számon könnyes szemekkel, a tükör előtt állva, miért is nem nézte meg jobban apám lábát mielőtt hozzáment feleségül, mert igazán számolhatott volna azzal, hogy valamelyik gyermeke, azokat a vastag lábakat örökli. Hányszor álmodoztam vékony lábakról!!! Esténként elképzeltem, hogy formás lábakon járok a nagyvilágban. De valamit rosszul csinálhattam, mert ez a módszer is hiábavalónak tűnt.
Mennyire tudtam gyűlölni az alig 50 kilós osztálytársaimat, suli után a McDonalds-ban, ahol még egy adag sült krumplit sem tudtam megenni lelkiismeret-furdalás nélkül, mert valamelyikük biztos benyögte, hogy ő most nem eszik, mert fogyókúráznia kell.
Persze azért akadnak dolgok, amiket kifejezetten szeretek magamon, és tudom, hogy sokkal szebb, mint amit az Isten pár embernek adott. Szeretem az arcom, mert különleges, aki egyszer látja megjegyzi. Szeretem a hajam, ami dús, és nő, mint a bolondgomba, csak akkor van vele gondom, ha kétbalkezes indiai fodrász vágja le, és utána úgy nézek ki hetekig, mintha egy sisakot viselnék a fejemen. És szeretem a melleim. Nem nagyok, nem kicsik, de az enyémek.
És mégis miért van az, ha elmondom mi tetszik magamon, lelkiismeret furdalást érzek, mintha valami bűnös dolog lenne szeretni a testem. És a szép és jó dolgok ellenére, mindig ott van az a kicsi de.. Szeretnék végre kibékülni a lábaimmal, a széles csípőmmel, a húsos formámmal, és elfelejteni azokat a napokat, amikor belenézve a tükörbe szőrnyűnek látom magam, és semmi más nem jut eszembe, mint hogy vékonyabbnak kell lennem, hogy szépnek lássam magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése