szieszta

gyereket altatok. körkörösen járkálok a szobában, karomon a csemetével, aki valahogy pikk-pakk lett három kilóból hat és fél. tehát körkörösen, ami azt jelenti, hogy balról jobbra, nem lehet ám irányt változtatni és a lépések száma és üteme sem mindegy. karomon eluralkodik a zsibbadás. valahogy kezet kéne cserélnem, de amint nekikezdenék, a félig már lecsukódott pilla rebben, és az eddig eltelt fél óra hiábavalónak bizonyul, mert csecsemőm arca élénkebb mint valaha. tehát, vissza az eredeti kézre. körök, lépések, néha apró döccentések. a csintalan mutató nem átall háromnegyed óra elteltét jelezni. na most már megpróbálkozom az ágyba rakással, el is indulok felé, lassan, kimérten, oldalirányú kilengésnek helye nincs. nagyobbam a másik szobában a közös ágyon tevődött le a délutáni pihenésre, aki szintén nem könnyű eset, kisbaba korában altatásnál pisszenéssel kellett csendre inteni kint a járókelőket, hogy egy város járjon lábujjhegyen, míg ő alszik.
a második megszületésénél reménykedtünk, hogy majd másképp lesz, edződött gyerek, akit majd a nagy úgy sem hagy csendben aludni. hát nem így lett. sokszor az jut eszembe, hogy szerencsés esetben, mikor mindkettő csendben elszenderül, kiszaladok, megállítom a forgalmat, a géppel dolgozóknak is szólok, hogy tartsanak inkább most ebédszünetet és a madarakat is elkergetem.
tehát, haladok az ágy felé. párnára ér a kis fej, cumi még a szájban, arcomon a remény, hogy talán lesz egy nyugodt fél órám hátradőlve a kanapén, könyvet olvasgatva, legalább már a füljegyzeten túljutni, meginni egy kávét. korábban piros ikszeket rajzoltam azon a lépcsőfokok sarkába amelyek nyikorognak, hogy még véletlenül se hibázzak a leosonásnál. a hatodikról levetődök, mert sajnos az alsók mind zajosak, ülepem már majdnem érintkezne a kanapé felületével mikor fentről a szobánkból egy cincogó hang "anya, simogasd a fejem lééciii" hívószóra szökkenek és gyereket altatok.